Öt óra repülés után a Funchal repterére leszállni gyomorszorító élmény volt. A gép ijesztően közel lavírozott a meredek hegyoldalhoz, a szél folyamatosan rángatta a szárnyakat, és úgy tűnt, a leszállópálya végén egyenesen az óceánba gurulunk. Utólag, már az autóbusz megnyugtató biztonságából láttuk, hogy 

közel kétszáz gigantikus oszlop tartja a reptéri futópálya keskeny csíkját – mintegy 90 méterrel az Atlanti-óceán felett. 

Ezzel a bravúros építészeti megoldással hosszabbították meg a kifutót, és tették biztonságossá a légikikötőt 2000-re, ám a világ egyik legextrémebb reptere még így is olyan technikás, hogy a pilóták külön kiképzést kapnak rá.

Madeira földrajzát a legtalálóbban a ViaSale Travel utazási iroda helyi, magyar idegenvezetője, Laczi Éva szavaival lehet leírni: „a szigeten csak két dolog egyenes, a reptéri kifutó és a focipálya, a többi út fel- vagy lefelé vezet” – ezt pár nap után mi is megéreztük az izmainkban. Ahogyan a pilótáknak a leszállás, úgy a sofőröknek a meredek hegyi utak jelentenek kihívást, ahol vízátfolyásokkal és fakidőlésekkel is bármikor számolni kell, de különösen a január–márciusi, legcsapadékosabb időszakban. „Alföldi ember jobbat teszi, ha nem próbálkozik itt a vezetéssel” – hangzott az óvaintés.

November közepén mi kifogtuk az év valószínűleg legszeszélyesebb, szubtrópusi időjárását. A ciklon minden éjszaka tombolt, napközben pedig a kellemes, huszonegynéhány fokos hőmérséklet mellett az esőkabátot és a napszemüveget felváltva, olykor ötpercenként cserélgettük. Madeira egyébként kedvező éghajlatától sokan reméltek gyógyulást: köztük Sissi osztrák császárné is itt keresett enyhülést tüdőbajára.

A szigetet kivételes természeti szépségei és fantasztikus túralehetőségei miatt elsősorban az aktív utazóknak ajánlom, mintsem a semmittevős üdülések kedvelőinek. 

A buja, dús növényzet mindenhová bekúszik, nem túlzás kijelenteni, hogy az egész sziget egy hatalmas botanikus kert. 

Szúnyogokkal azonban nemigen kell számolni, mert az itteni szárazföld „legnagyobb vadállata”, egy apró gyík előszeretettel fogyasztja őket.

A legpraktikusabb választás, ha a fővárosban, Funchalban szállunk meg, és onnan csillagtúrákkal fedezzük fel a sziget látnivalóit. Mi is ezt tettük, két egész napos kirándulás keretében. 

Minibanán, varázserdő és lávamedencék a nyugati parton

Funchaltól nyugatnak indulva a keskeny partszegélyen vezető, számos alagúttal tűzdelt gyorsforgalmi úton buszunkat az óceán végtelen tükre kísérte. A látványt olykor megtörték a vízből kiemelkedő hatalmas sziklaképződmények, míg a másik oldalon meredek sziklafalak tornyosultak fölénk.

Az 1419-ben partra szálló első portugál felfedezők sűrű, áthatolhatatlan erdőséget találtak itt: a sziget egyszerre volt lenyűgöző és riasztó, termékeny, ám vad és nehezen meghódítható. Ők még találkoztak „tengeri farkasokkal”, vagyis fókákkal is, méghozzá a mai Câmara de Lobos kis öblében – a festői halászfalu neve és a fókákat ábrázoló falfestmények ma is őrzik ennek emlékét. 

Az apró település szépsége, tekervényes utcái és a színesre mázolt halászbárkák látványa az egykori brit miniszterelnököt, Winston Churchillt is megragadta, aki idősebb korában naphosszat festegette itt akvarelljeit. 

Az ő szemével nézhetünk körbe az öbölben, ha helyet foglalunk a szobra mellett üresen álló széken. A ritka barátfókákat manapság a Madeirához tartozó Kopár-szigeteken láthatják a turisták, kizárólag szervezett hajókirándulás keretében; az állatok az ottani természetvédelmi rezervátumban háborítatlanul élhetnek.

Életemben nem láttam még annyi banánültetvényt, mint a sziget délnyugati részén: a takaros falvak feletti teraszokon, ameddig csak a szem ellát, lengedező banánfák uralják a tájat. A madeirai banán nem felel meg az EU-szabványnak, mert kisebb méretű, így csak Portugáliában árusítják, itt viszont rendkívül sokoldalúan hasznosítják. Népszerű sült köret, különösen a fekete kardhal mellé – amit aznap ebédre mi is megkóstoltunk –, de készül belőle desszert, sütemény, fagylalt, likőr, édes és sós chips is. Mindezt már a következő településen, Ribeira de Brava kikötői zöldségesénél mesélte idegenvezetőnk, majd sorra mutatta a többi, helyben termő trópusi gyümölcsöt is: a kukoricaformájú, pikkelyes ananászbanánt, a rikító színű sárkánygyümölcsöt, a papaját, maracuját, mangót, avokádót és társaikat. Saját tapasztalat, hogy ezek összehasonlíthatatlanul ízesebbek, mint amihez itthon hozzájutunk, így az ott-tartózkodás alatt rendesen feltöltöttük belőlük a vitaminraktárainkat. 

A bemutatót a tradicionális madeirai koktél, a poncha megkóstolásával zártuk, amely fehér rumból, cukornádmézből és friss citrusléből készül – igazi frissítő ízbomba.

Innen egy meredek szerpentinen kapaszkodtunk fel Madeira egyik legkülönlegesebb látnivalójához, az 1150 méter magasan elterülő Fanal-erdőhöz, amely a UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Ez valójában egy ősi babérliget, a dél-európai esőerdők egyik utolsó maradványa. A zord hegyi szél megcsavarta és meggörbítette az ezerévesnél is idősebb babérfák törzsét és göcsörtös ágait, az egyik, rémisztő formája miatt, a Boszorkányfa nevet kapta – könnyű volt elképzelni, hogy éjszakánként életre kel, akár a Gyűrűk Urában az entek. Évi leginkább „varázserdőként” emlegette a helyet, mert ködbe burkolózva állítólag egészen misztikus látványt nyújt – pechünkre éppen akkor sütött ki a nap, amikor ott jártunk, így mi ezt sajnos nem láthattuk. 

Nyugati túránkat a sziget legészakibb részén fekvő Porto Monizban zártuk, ahol november közepén is sokan fürödtek a természetes, fekete lávamedencékben. Nekünk, akik csak szemlélődtünk, így is lenyűgöző volt a látvány: ahogy a bazaltsziklák felett átbuknak az óceán nagyobb hullámai, természetes módon, folyamatosan cserélve, tisztítva a medencék vizét.

Virágos kertek, manóházak és sziklatornyok a keleti parton

Madeirát gyakran nevezik az örök tavasz szigetének, és ez nem puszta marketingszlogen: itt valóban az év minden szakában virágzik valami. Novemberben is rózsaszín és lila murvafürtök (bougainvilleák), narancssárga papagájvirágok, piros és sárga hibiszkuszok, valamint rózsaszín és világoskék hortenzialabdák bontották a szirmaikat, miközben a kertekben már pirosodni kezdtek a mikulásvirág levelei – ez a növény Madeirán akár több méter magasra is megnő. Keleti parti kirándulásunkat végigkísérték az aloe verák, amelyek az út szélén szinte világítottak hosszú, gyertyaszerű száron nyíló vörös virágaikkal.

A keleti oldal szédítő magas sziklaszirtjei szintén emlékezetesek maradtak. Garajau közelében, kinyújtott karokkal az óceán felé nézve áll egy méretes Krisztus-szobor, a Cristo Rei, dacolva a gyilkos széllel. Érdekessége, hogy már 1927-ben felállították, így megelőzte a híresebb riói és lisszaboni hasonló emlékműveket, még ha azoknál jóval kisebb is. De nem is maga a szobor a fő látványosság, hanem a kilátás: Cristo Rei-től 232 lépcső vezet le a tengerbe meredeken beszakadó sziklafok végéig – megéri lemenni. 

Santanaban a sziget hagyományos, fából készült, zsúpfedeles házikóit néztük meg. Háromszög alakjuk, pirosra mázolt ajtajuk, színes ablakkereteik és virágos kertecskéik a mesebeli manófalvát juttatták eszembe. A településen több, műemlékvédelem alatt álló házikóban ma is élnek idős emberek, de a turisták kedvéért a városháza mellett is felállítottak néhányat, hogy senkit ne zavarjanak a fotózással. Aki virághagymát szeretne hazavinni, annak ajánlom az egyik kisházban berendezett virágboltot: én egy zacskónyi csodaszép kék agapanthust vettem, mindössze 2 euróért.

Madeirán hajdan mintegy ötven cukormalom működött, ezek egyik utolsó fennmaradt képviselője Porto da Cruzban a magas téglakéményével messziről hívogató Engenhos do Norte. Itt ma is hagyományos módszerekkel készítik a rumot, a folyamatot az üzem ingyenesen látogatható kis múzeuma be is mutatja, és természetesen a helyben párolt aguardente de cana meg is kóstolható a shopban.

Keleti túránk méltó befejezése volt a Szent Lőrinc-félsziget, amely a zöld Madeira mellett a sziget vadabb, geológiai arcát mutatta meg. Lent a mélyben szél és eső által formált, látványos sziklatornyok, meredeken leszakadó partfalak színes rétegei tárultak elénk, fenn a tetőn pedig éles gerincek és hatalmas, gömbölyűre csiszolódott kövek nyers szépségében gyönyörködhettünk. 

A kopár fennsíkon vezető túraútvonalról végig drámai kilátás nyílik az Atlanti-óceánra, folyamatosan újabb fotótémát kínálva – a meredélyek szélén azonban nem árt az óvatosság, mert védőkorlát csak a legnépszerűbb szelfipontoknál van.

Libegővel és szánkóval Ronaldó szülővárosában

A felfedező João Gonçalves Zarco az itt talált rengeteg édeskömény után nevezte el az általa alapított települést Funchalnak. Madeira mai fővárosa a mediterrán városokra jellemző zajos kavalkád helyett sokkal visszafogottabb, nyugodt lüktetéssel éli mindennapjait. Egy amfiteátrumszerű völgyben terül el, varázslatos látképét pedig nem törik meg toronyházak. Nagyon tetszett az egységes építészet: a fehér falú, piroscserép-tetős házak lépcsőzetesen kapaszkodnak fel a meredek domboldalakra, előttük a csillogó kék óceán, mögöttük a zöld hegyek. Némi irigységgel állapítottam meg, hogy itt szinte minden ház panorámás.

A belvárosban is sok a zöld. A portugál gyarmatosítók idejében emelt fehér-szürke épületek mentén, az elegáns villák és régi kúriák burjánzó kertjeiben, az árnyas belső udvarokban, a gondosan ápolt közparkokban és a modern szállodák körül egyaránt jelen van a növényzet. A helyiek szemmel láthatóan nagy figyelmet fordítanak környezetük rendezettségére és tisztán tartására, s mint hallottuk, távol áll tőlük minden pazarlás, hiszen elődeik hatalmas erőfeszítésekkel tették lakhatóvá és termővé a szigetet, így a javaknak ma is nagy becsülete van.

Az aprócska, macskaköves óváros, a Zona Velha egy óra alatt kényelmesen keresztül-kasul bejárható. Kiemelkedő látnivalója a főutca végén álló, a 16. század elején terméskőből emelt katedrális, a Sé, valamint az áraival inkább a turistákat megcélzó régi piac. A csarnok standjai roskadoztak a színpompás gyümölcsöktől és zöldségektől, a virágárus nénik hagyományos népviseletben kínálták a csodás madeirai virágokat, a halpiacon pedig olyan különleges fajokat is láttam, mint a kígyószerű fekete kardhal vagy a sárga foltmintás leopárdmuréna.

A nyüzsgő piac mellett Funchal vásárlóutcáin, a Marinán és a kikötői sétányon tapasztaltunk még nagyobb zsibongást. A promenád végén található Cristiano Ronaldo Múzeumnál sorban álltak a világhírű focista szobrával fotózkodni vágyó turisták. Kifejezetten tetszett a bárokkal, borozókkal – az édes madeirai bort kötelező a termőhelyén megkóstolni! –, éttermekkel, teraszokkal és galériákkal teli vigalmi negyed hangulata. Az esténként felpezsdülő Santa Maria utca és környéke különösen vonzó: itt a helyi művészek több mint kétszáz ajtót festettek meg, szabadtéri galériává változtatva az egész negyedet.

Nagy élmény volt fellibegőzni a Monte-hegyre, majd onnan egy egészen különleges módon visszacsúszni a városba. A Teleférico do Funchal lassan emelkedő, modern üvegkabinjaiból feltárult az öböl teljes panorámája, miközben felülről beleshettünk a domboldalra épült lakóházak udvaraiba is. Meglepődtem, hogy 

a Monte-hegyen álló templomban nyugszik az utolsó magyar király, IV. Károly, sírhelyénél rengeteg piros-fehér-zöld szalagot láttunk.

Akinek több ideje van, megnézheti a hegyen található trópusi kertet is, mi azonban inkább kiálltuk a tobogánnál a közel egyórás sort, hogy a visszaúton a hagyományos kosaras szánkóval csússzunk le. Ez a turistaattrakció száz év alatt mit sem változott: kettesével ültünk a szánban, két tradicionális ruhás, szalmakalapos férfi pedig hol a talpakra áll, hol futva, a lábukkal hajtották és irányították a járművet egy két kilométer hosszú, kanyargós úton. 

Az előttünk kígyózó szánokat figyelve pontosan látszott, hogy ami nekünk, utasoknak móka, az a hajtóknak mennyire megterhelő munka, egy nap hat–hét menetnél többet nem is bírnak – mesélték. 

Három csillagtól a luxusig: szállodák minden igényre 

Funchalban érdemes végigsétálni a partvonalat követő Estrada Monumental úton is, amely érinti a város valamennyi fontosabb szállodáját. Mi két éjszakát töltöttünk a négycsillagos, felnőttbarát The Views Baiaban, amely domboldali elhelyezkedésének köszönhetően megkapó kilátást kínál az öbölre. Az óceántól egy kilométerre fekvő hotel hivatalosan négycsillagos, de a büféreggelire mi gondolkodás nélkül megadnánk az ötöt is, sőt az ínyencek a legfelső szinten egy Michelin-csillagos éttermet is találnak. A bennünket körbevezető igazgató felhívta a figyelmet, hogy a szállodából remek kilátás nyílik a júniusi Atlantic Fesztivál keretében megrendezett nemzetközi tűzijátékversenyre; a győztes csapat rendezheti meg Funchal híres szilveszteri tűzijátékát, amely korábban a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. 

Vendéglátóinknak köszönhetően második szállásunk közvetlenül a parton, az ötcsillagos Vidamar Resort Madeira volt. Ez egy klasszikus resort jellegű üdülőhely, öt étteremmel, három sós vízű medencével, thalassoterápiás wellnessközponttal, bárokkal, kerttel – és a reggeli omlettet a vendégeknek dalolászva készítő sütőasszonyokkal. 

Ezeken túl még számos más szállodát is bejártunk a ViaSale Travel kínálatából, a háromcsillagos kategóriától az ötcsillagos luxusig. A legtöbb házhoz egy vagy több kül- és beltéri medence tartozik, még a partmenti szállodák esetében is – Madeira strandjai ugyanis jellemzően fekete kavicsosak vagy sziklásak, a homokos partszakasz ritka. 

Megnéztük a Pestana lánc három, kivételes lokációjú szállodáját: a Casino Park, a Carlton Madeira és a Royal egyaránt ötcsillagos, központi és partmenti fekvésű. Az 1973-ban épült, de nemrég felújított, 379 szobás Casino Park különlegessége a félhold alakú épülettömeg; különösen megragadott a kikötőre néző, hatalmas üvegfalú étterem látványa, valamint a tetőtéri, panorámás infinity medence, ahonnan az egész öböl belátható. A Royal Hotel all inclusive ellátással foglalható, és nem mellesleg mindössze pár perc sétára fekszik a város legnagyobb strandjától.

A Lido részen található négycsillagos Muthu Raga Madeiraba napnyugtakor, esőben érkeztünk, cserébe a lemenő nap sugarai káprázatos színekbe borították az eget. Szintén a Lido negyedben fekszik, és kifejezetten jó ár-érték arányú szállást kínál a háromcsillagos Dorisol Hotels komplexuma. Családok számára különösen kedvező, hogy a hozzá tartozó, frissen felújított Mimoza Studio Hotelben apartmanok is bérelhetők. Funchal csendesebb, kissé távolabbi részén található a négycsillagos Madeira Panoramico Hotel, amely saját transzferbuszokat indít a városközpontba a vendégek számára. Az épület tetőteraszán kialakított medence a városra nyíló pazar kilátással viszont ötcsillagos fotópont.

A nyugodtabb környezetre vágyóknak érdemes megfontolniuk a Funchaltól és a repülőtértől is egyaránt 15 percre fekvő Caniço do Baixo szállodáit. Ilyen például a négycsillagos The Views Oasis, amelynek gyönyörű kertjében pálmafák és őshonos virágok nőnek, vagy a barátságos Rocamar Lido Resort, amelynek három különálló egységében reggelivel, félpanzióval vagy all inclusive ellátással is foglalható szoba. Itt nekem személy szerint a négycsillagos Sentido Galosol tetszett a legjobban. Ez Madeira első aktív szállodája – egyik épülete ráadásul felnőttbarát –, élén egy energikus svéd igazgatónővel. A fenntarthatóságot zászlajára tűző hotel saját búvárközponttal rendelkezik, de a merülés mellett számos más vízi sporthoz is bérelhetők eszközök. 

A velünk utazó ViaSale Travel marketing és partnerkapcsolati vezetőjétől, Kovács Pétertől megtudtuk, hogy az előfoglalási akciójuk keretében most 10 százalék befizetésével foglalható náluk utazás Madeirára, amely mellé ajándékutalványt is adnak. 

Madeira nem enged megállni, de cserébe olyan élményeket ad, amelyek lassan ülepednek le az emberben. Hazajöttem, de fejben még mindig felfelé tartok.

(Nyitókép: Câmara de Lobos / 123rf.com)

Állítsa be, hogy a Turizmus.com cikkeit az elsők között lássa a Google keresőben!